Mi mindent kell újra tervezni?
A cukorbetegség diagnózisa sokak számára váratlan és sokkoló. A megdöbbenés 1-es típusú cukorbetegség esetén jóval nagyobb, de 2-es típus is megrázhat bennünket. Hiszen, ekkor az egészségről alkotott felfogásunk, a „velünk nem történhet meg”, a sérthetetlenségünkről alkotott hamis elképzelésünk omlik össze (diétával kezelt 2-es típusú cukorbetegségnél ez még egy ideig eltarthat). A diagnózist még meg sem emésztjük, már ott az orvos, dietetikus, diabetológiai edukátor és elárasztanak minket információval.
Újra kell terveznünk az étkezéshez való viszonyt, számolni a szénhidrátmennyiségeket és kalóriákat, figyelni az ételek összetételére, felszívódására, arra, hogy étkezés előtt és után milyen tevékenységet tervezünk, stb. Hogy lesz ez összeilleszthető a napi rutinnal? Sosem reggeliztem, most miért kell? Hogy fogok így összejárni a haverokkal meginni egy sört, a barátnőkkel kávézni, süteményezni? Hogyan alakul a családdal való közös étkezés, ha a hajdinára fanyalognak, a korpás kenyeret nem hajlandóak megenni? Újra kell tervezni a jövőről alkotott képet – hiszen a késői szövődmények képei (amputáció, vakság) már most ott lebegnek a szemünk előtt.
Nem csak a napi rutint, munkát, a társas tevékenységeket kell újratervezni, de az önmagunkról alkotott kép is megkérdőjeleződik: „mi rosszat követtem el, hogy ez történik velem?” „Észrevehettem-e volna hamarabb a tüneteket?”, „Képes leszek a diétára?” Tehát önértékelés, önkontroll, énhatékonyság, autonómia, megküzdési stratégiák stb. mind-mind azok a területek, amelyek önreflexióra – magunkról való gondolkodásra késztetnek.
Melyek azok a pszichés problémák, melyek az újratervezés során felléphetnek?
Betegségelfogadás
Elsőként a betegség elfogadása és azzal való megküzdés során jelentkező alkalmazkodási nehézségekkel érdemes számolni. Ezt a folyamatot az egészség elvesztésével összefüggő „gyászmunkának” is nevezik, utalva arra, hogy a veszteség elfogadás komoly lélektani munkát jelent a pácienseknek. Egyes szerzők szerint vannak bizonyos fázisok, melyek eltérő intenzitással, eltérő sorrendben élnek át a betegek: ilyen a sokk, elutasítás, tagadás, majd agresszió és düh, harag. Ezt követheti az alkudozás, ígérgetés, és a depresszió, később az aktív elfogadás. Vannak, akik szerint ez a skála jóval színesebb, melynek során a legkülönfélébb tünetek, problémák megjelenhetnek, de mégis ezek az elméletek felhívják arra a figyelmet, hogy a diabétesszel való megküzdés nem állapot, hanem (eltérő intenzitású és sorrendű) folyamat!
A cukorbetegség diagnózisa legtöbbször az egész családot, mint rendszert érinti (akár szeretnék ezt a családtagok tudomásul venni, akár nem). Kiemelnénk azokat a helyzeteket, ahol a családok kiskorú cukorbeteget nevelnek, hiszen a szülőknél is felléphet szorongás, bűntudat, stressz, stb., mely közvetve kihatással lehet a gyerek anyagcseréjére, a megküzdésére, a betegség feletti kontroll és énhatékonyság csökkenésére.
És igen, jó esetben eljutunk ahhoz a ponthoz, amikor azt érezzük, nincs gond, lehet teljes életet élni cukorbetegen, így telnek el hetek, hónapok, évek. Aztán jön egy jelentős életesemény (pl. „hogyan vállaljak gyereket, ő is cukorbeteg lesz-e?”), egy munkavállalási nehézség („a munkakör betöltéséhez a diabétesz kizáró ok”), egy szövődmény megjelenik, stb. és a betegség elfogadási nehézsége ismét fellángol. Megint jön a harag, és a düh, jöhet a depresszió, szorongás… Mert ez egy folyamat, a betegség krónikus lefolyása miatt nincs vége, csak ezúttal talán már nem olyan intenzíven reagálunk és nem tart olyan sokáig, míg visszatérünk az elfogadáshoz, az aktív megküzdéshez.
A – főleg az inzulinnal kezelt – cukorbetegség 24 órás figyelmet igényel, itt nincs szabadság, nem lehet pihenőnapot kivenni. Ezért ebbe bizony bele lehet fáradni, ki lehet merülni: ez a diabéteszes burn out – és valahonnan ismét erőt kell meríteni a folytatáshoz.
Depresszió
Cukorbetegség és depresszió kapcsolata kiemelt kutatási téma, hiszen úgy tűnik, a kapcsolat kétirányú. Egyrészt diabétesz esetében a depresszió előfordulási gyakorisága nagyobb, mint az átlaglakosság körében, mindkét típusnál, másrészt a depresszió a cukorbetegség (2. típus) kialakulásának egyik kockázati tényezője.
A depresszió nem lustaság, igénytelenség, sokszor nem múlik el magától vagy attól, hogy társaságba megyünk (sőt!). A depressziós embert nyomott hangulat, érdektelenség, örömre való képtelenség jellemzi. Kamaszoknál a fokozott ingerlékenység, gyerekeknél a pszichomotoros agitáltság is felhívhatja a figyelmet a problémára. Gyengeségre, fáradtságra panaszkodik a beteg, alvása valamilyen módon zavart (korai ébredés), de lehet, hogy az átaludt órák ellenére sem érzi kielégítőnek. Nehéz koncentrálnia, figyelmét összpontosítania, romlanak a tanulmányi eredmények vagy a munkahelyi feladatokat késve és pontatlanul végzi el. Önmagára vagy tetteire vonatkozó bűntudat gyötri, a világot, másokat negatívan, pesszimistán látja. Előfordulhat étvágytalanság vagy épp túlzott étvágy, szexuális érdeklődés csökkenése. A személyeknél gyakran megfigyelhető, hogy a kedvelt tevékenységtől, társas helyzetektől visszahúzódik, nincs kedve semmihez, sokszor magához az élethez sem.
Miért jelent ez problémát a diabétesz kapcsán? Sajnos ilyenkor megfigyelhető, hogy a kezeléshez való viszony is megváltozik: a rendszeres vércukormérés ritkul, az orvossal való együttműködés csökken, elfelejti beadni az inzulint, bevenni a gyógyszert. A sportolás, testmozgás elmarad, a személy az egészséges táplálkozást feladja. Így nő a cukorbetegég késői szövődményeinek kockázata, életminőség csökken. Sajnos a depresszió, reménytelenség halálvágyhoz, öngyilkossági kísérletekhez is vezethet, ezért komolyan kell vennünk a tüneteket!
Szorongás
A szorongásos tünetek talán jobban elfogadottak a lakosság körében, hiszen „sokan pánikolnak”, kellemetlen ezzel együtt élni, komoly szenvedést jelenthet a betegég. A szorongást, intenzív félelmet a személy a legkülönfélébb helyzetekben élheti át, ha tudja, igyekszik azokat a helyzeteket elkerülni, melyben túlzott félelemmel, szorongással reagál. Cukorbetegek esetében leggyakrabban a szövődményektől való félelemmel és a hipoglikémiától való félelemmel találkozhatunk. De gyakran előfordul ún. szociális fóbia (nyilvános mérés, étkezés, inzulinbeadás) és injekciós tű által okozott fóbia.
Diabétesz esetében a személy igyekszik ezeket a helyzeteket magától távol tartani, pl. nem étkezik nyilvánosan, nem jár társaságba. Inkább hipóztatja magát a páciens, mert csak a magas vércukorértékekhez társuló szövődményeket ismeri és azoktól fél. A hipoglikémiától való félelme miatt pl. rendszeresen többet eszik éjszaka a beteg, vagy napi 10-12 alkalommal mér vércukrot, a szenzort túlzottan szemmel tartja.
Ha „puszta félelmen” túl pánikrohamok is előfordulnak, a pánikzavar egyes tünetei (zsibbadás, remegés, hányinger, ájulásérzés) a hipoglikémia tüneteihez hasonlóak lehetnek, ezért a páciens ezeket tévesen – vércukor ellenőrzés nélkül – szénhidrátbevitellel kezelheti.
A tünetek formáitól / mértékétől függően a szorongás a szervezetet állandóan „készenléti állapotban” tartja, s ennek negatív hatása van az anyagcserére, életminőségre.
Egyéb pszichés problémák
Evészavaroknak és tágabb értelemben véve az étkezéshez kapcsolódó magatartásváltozás problémái szintén jelentős probléma, erről itt írtunk.
A szerhasználat káros hatásairól bőséges információ áll rendelkezésre. Az alkoholfogyasztás szerepet játszhat a diabétesz kialakulásában, másrészt viszont a diagnózist követő feszültség, negatív érzelmi állapot csökkentésére irányuló italozás függőséghez vezethet. Az alkalmi alkoholfogyasztás diabetológiai veszélyeiről itt is lehet olvasni, addiktológiai segítséget akkor kell kérni, ha a személy függővé válik, vagy már elindult a függőség felé vezető úton.
A függőség - szaknyelven addikció - rizikója akkor áll fenn, ha a személy azt éli meg, hogy rendszeresen a tervezettnél több alkoholt fogyaszt a beteg. Ismételten sóvárog alkohol után, ha nem jut alkoholhoz ún. megvonási tünetei vannak. A kellemes élmény eléréshez egyre több alkoholra van szüksége, és egyre inkább elhanyagolja azokat a dolgokat, melyek korábban fontosak voltak, munkát, tanulást, hobbit, családi- és társas kapcsolatokat. Ilyen esetben mindig forduljon szakemberhez!
Egyéb tudatmódosító szerek diabetológiai szempontból fontos hatásait egy másik posztban foglaltuk össze.
Időskorúak körében gyakran fordul elő diabétesz, általában 2-es típusú. Kezelés során figyelni kell az életkori sajátosságokra, hiszen a szerepvesztések, magánéleti veszteségélmények, az alapvető működések kapacitása és szomatikus állapot romlása egyaránt szerepet játszanak az időskori hangulati-érzelmi zavarok megjelenésében, alkohol és/vagy gyógyszerfüggőségben, a generalizált vagy konkrétumokhoz kötődő szorongás és túlzott szenzitivitás megjelenésében.
Az idősebb korosztály már sokszor rugalmatlanabb attitűddel áll a terápiához. Az anyagcsere jó beállítása kedvező a kognitív működések tekintetében; a vércukorértékek bármelyik irányú kisiklásai kedvezőtlenül hatnak az agyi folyamatokra is, így a dementia kialakulásában rizikótényezőknek tekinthetők.
A kognitív funkciók romlása (dementia) során azonban a páciens mindenképp segítségre szorul a terápia menedzselése során.
Mi segít az újratervezésben?
Egyrészt az idő: a betegségelfogadási problémák a diagnózist követő 6-12 hónap alatt spontán rendeződnek, ahogy a páciensek és hozzátartozóik egyre több információt szereznek és egyre több tapasztalatuk van azzal kapcsolatban, hogy az életet újra lehet tervezni és működőképessé lehet azt tenni.
Másrészt a motiváció is segít: akarom-e a változást? Fel tudom-e építeni lépésről – lépésre reális személyes céljaimat a hosszabbtávú cél eléréséhez?
Ezt követő kérdés, hogy tudom-e a változtatáshoz szükséges lépéseket? Vannak-e ismereteim (diétáról, mozgásról)? Vannak-e eszközeim a változtatáshoz (tudom, hol lehet teljes kiőrlésű kenyeret venni, kerékpár)? Hiszek-e magamban (énerő, kitartás, akarat – belső kontroll)? Érdemes végig gondolni saját erőforrásaikat, vegyük számba mindazokat a megküzdési stratégiákat, melyek korábban átsegítettek minket egy-egy nehézségen.
Van-e szükségem segítségre, hogy megvalósítsam a terveim (külső kontroll)? Keressünk társas támogatást, vegyük igénybe a család által felajánlott segítséget. Életmódváltásba, új ételek kipróbálásába, mozgásos aktivitásba vonjuk be családtagjainkat, barátainkat! Keressünk hasonló nehézséggel küzdő személyeket, csoportokat, önsegítő olvasmányokat.
Szorongáscsökkentő stratégiák nagy részéhez is hozzá lehet már férni (relaxáció, meditáció, jóga) internet, könyv formáján kívül különféle tréningeken, órákon lehet részt venni.
Szerezzünk magunknak pozitív, örömet okozó élményeket, néha egy séta, egy koncert, egy mozi, egy kirándulás kibillenthet minket a betegség okozta levertségből. Segíthet megtapasztalni, hogy az élet több, mint vércukormérés és szénhidrát számolás.
Cukorbeteg gyerekeket nevelő családoknál a szülői stressz összefüggésben áll a vércukoreredményekkel, gondozás során megjelenő konfliktusokkal, tehát a szülők szükségleteinek felismerése is kulcsfontosságú! Nekik is szükségük van segítségre, megértésre, lazításra!
Nincs mindenkinek szüksége pszichés támogatásra, konzultációra, pszichoterápiára, de fontos kihangsúlyozni, hogy a pszichés betegségre ugyanúgy jellemző, mint más szomatikus betegségre: minél korábban tudjuk diagnosztizálni és beavatkozni, annál nagyobb valószínűséggel tudunk rövidebb idő alatt hatékonyabb eredményt elérni. Ezért ilyen esetben igyekezzünk megfelelő pszichológiai (pszichoterápiás) és / vagy gyógyszeres kezelés (pszichiátriai / pszichológiai ellátást keresni lakóhelyünkön vagy környékén. (Az ellátás nem beutalóköteles!)
Van, hogy nem megy egyedül, van, hogy elakadunk, merjünk segítséget kérni, akár itt is!
Miért érdemes újratervezni?
Az újratervezés a betegség elfogadásához és azzal való együttéléshez vezet, lehet a cukorbetegséggel JÓL, boldogan élni!, jobb együttműködést lehet kialakítani az orvossal, kezelő teammel. Az életmódváltozás fenntartása pedig a jobb, hosszan tartó életminőséghez vezet.
(Valami hasonló hangzott el 2014-ben a Diabétesz Világnapja alkalmából szervezett Diabétesz Napon, Sopronban.)